Interjú James Bannonnal, a beépített huligánnal

ˆhirdetés

Interjú James Bannonnal, a könyv írójával és főszereplőjével

Fotó: Hajnal Tamás/FourFourTwo

Mi volt a legviccesebb, vagy leggroteszkebb szituáció, amibe a szerepét játszva keveredett?

Még a beépülésünk elején Chris, a rendőrtársam nagyon feltűnően viselkedett a Millwall-huligánok törzskocsmájában, és görcsösen igyekezett bizonygatni, hogy ő, mi mekkora Millwall-fanatikusok vagyunk. Elkezdték hát tesztelni a vezérszurkolók, kérdéseket tettek fel a csapatról, a klub történetéről, és hát nem volt túlságosan felkészült. Mondták neki, hogy egy olyan jó fekete csatárra volna szüksége a csapatnak, mint Ian Wright, nem egy olyan lusta fehér disznóra, mint Fashanu, a társam pedig hevesen egyetértett. Természetesen belement a csapdába, Fashanu is fekete játékos volt. Azok nagyon meleg pillanatok voltak.

Hogyan végződött a küldetés, a terv elérte a célját?

Nem igazán. Két és fél évig éltem beépített huligánként, aztán váratlanul központilag lefújták a projektet, nem csak engem, az összes többi, a más csapatoknál beépített ügynököket is visszahívták.

Találkozott már valakivel a régi huligánbandából azóta, hogy a rendőrségi akció véget ért, és aki tudja, ki is maga valójában?

Egyszer előfordult, azzal a sráccal összefutottam azóta, aki a könyvben Dave néven szerepel. Nem volt belőle probléma. Igyekeztem nem kötni szoros barátságokat a csoportban, mert folyamatosan észben tartottam, hogy ez munka, nem érdemes igazi baráti kapcsolatokat kialakítani, az csak a szerep része. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy akaratom ellenére érzelmileg meglehetősen közel kerültem hozzájuk. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt.

Honnan jött az ötlet, hogy analfabénának tettesd magad, és hogyan sikerült végig eljátszani?

Egyszer nagyon közel kerültünk a lebukáshoz, majdnem lelepleztek minket a bandatagok, meg is vádoltak azzal, hogy beépített zsaruk vagyunk. Akkor ugrott be, hogy írástudatlannak tettessem magamat, és ha hitelesen eljátszom, tudtam, hogy eloszlik a kétségük, hiszen hogy lehetnék analfabétaként rendőr? Ez is egyike volt azon mesterségesen kialakított személyiségi jegyeimnek, amelyek hirtelen ötletként jöttek, akárcsak az – amit a napig nem tudom magamnak sem megmagyarázni –, hogy azt találtam ki magamról a szerephez, hogy van egy gyerekem.

Fotó: Hajnal Tamás/FourFourTwo

 

Nem veszélytelen dolog fedett zsaruként dolgozni, különösen úgy, hogy gyakran tömegverekedésekben kell részt venni. Nem félt, hogy egyszer súlyosan megsérül?

Ha ezen járt volna az eszem, akkor nem lettem volna alkalmas erre a munkára, így ezt ki kellett zárnom a tudatomból. Szerencsére valódi fegyverek ezekben az összecsapásokban nagyon ritkán kerültek elő, kést is csak egyszer láttam valakinél, leginkább csak a testi erőnket és az öklünket használtuk. Ennek ellenére persze többször is borda- és fejsérüléseket szenvedtem. Ha ilyen eszközöket láttam volna a huligánoknál, mint itt látok az asztalon (a könyvbemutatón kellékként szolgáltak olyan tárgyak – lókaparó, villamos kapaszkodóban végződő szögesdrót, motor-vezérműlánc és annak továbbfejlesztett testvére, a fűrészlánc, szögekkel kivert baseballütő –, amiket az évek során a magyar rendőrség kobzott el a hazai mérkőzéseken, és amelyek Dr. Latz György által létrehezott huligán múzeum gyűteményét képezik– a szerk.), akkor biztosan nem vállaltam volna a feladatot.

Hogy ne essen ki a szerepéből, bizonyára többször is részt kellett vennie a rendőrök, vagyis kollégái elleni ütközetekben. Hogy lehetett ezt jó lelkiismerettel megtenni?

Ez is a munka, a megbízás része volt. Természetesen a rendőrségen belül is csak nagyon kevesen tudtak a küldetésünkről, tehát nem várhattuk azt, hogy a rendőrök felismernek minket, és kíméletesen bánnak velünk. Ugyanakkor a rendőrök munkáját is láthattam más szemszögből, és bizony sokszor kiábrándított a felesleges agressziójuk, a hatásköri túllépéseik. Ennek is szerepe volt abban, hogy az akció lefújása után nem tudtam a rendőrség kötelékében dolgozni tovább, inkább foglalkozást váltottam.

Vannak-e pozitív értékei a huligánlétnek, mitől lehet azt élvezni?

Ezeknek a csoportoknak a legfőbb értékrendje az, hogy ha a kívülállók akár mind ellenségek is, a csapat tagjai egymást bármi áron megvédik. Ez is ősi emberi ösztön, és hatványozottan jut érvényre a bajtársiasság, az önfeláldozás, az egyéni érdekek feladása a közösség szolgálatáért.

Jellemző volt-e akkoriban az antiszemitizmus vagy a rasszizmus a huligáncsoportokra?

Az antiszemitizmus szinte egyáltalán nem, legalábbis Angliában ez nem volt kiemelt téma a huligánok között, legfeljebb talán néhány erősen szélsőjobboldali irányultságú bandában. A rasszizmus talán jobban jelen volt, de az sem volt igazán komoly, ráadásul sok bandában szabályosan nyüzsögtek a feketék, a mi bandánknak, Milwall Bushwackersnek is fekete volt az egyik vezetője.

Mennyire kellett megtanulnia egy másik viselkedési formát, esetleg más beszédmódot, gesztusrendszert ahhoz, hogy hitelesen alakíthasd a huligánt?

Nem állt igazán távol tőlem az utcák világa, mert gyerekként én is sok balhéban részt vettem, ennek ellenére nagyban át kellett alakítani a szokásaimat, mert rendőrként már másfajta életet éltem. A legfontosabb az volt, hogy bírnom kellett az alkoholt, mert a bandatagok keményen piáltak. Szerencsére alkatomnál fogva olyan vagyok, hogy hat-nyolc sör meg sem kottyan nekem, és persze lehet élni apró trükkökkel is, hogy csak elhitessük másokkal, hogy folyamatosan iszunk, miközben csak alig-alig kortyolunk. De az tény, hogy az alkoholfogyasztásom a szerepjátszás közben a többszörösére nőtt, és nem mondom, hogy nem adódott ebből problémám a magánéletemben.

Jár manapság futballmeccsekre? És kinek szurkol?

Mi tagadás, a Millwall a kedvenc csapatom. A stadionba már ritkán járok ki, évente legfeljebb három-négy meccsre megyek el. És messze elkerülöm azt a szektort, amelybe annak idején jártunk a bandával…

 

Elolvasok még egy cikket
ˆhirdetés