A vb-selejtezők lezárultak – merre tovább?
Lezárult a magyar válogatott számára a vb-selejtező: nincs pótselejtező, és világbajnoki szereplésre is várni kell. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: kell-e edzőt váltani?
Marco Rossinak 2030-ig szóló szerződése van, amelyet nemrég hosszabbítottak meg – függetlenül a vb-selejtezők végeredményétől. Ez több dolgot is jelenthet: például azt, hogy a bizalom töretlen, és az MLSZ vezetősége továbbra is lát fejlődési lehetőséget a jelenlegi szakmai stábbal. Azt is jelzi, hogy a világbajnoki részvétel inkább bónusz lett volna: reálisan a pótselejtező volt megnevezve célnak. De amikor így jelölünk ki egy célt, benne van a lehetőség a lecsúszásra is – és most pontosan ez történt. Egy ilyen célkijelölésben benne van, hogy reálisan értékelünk, és próbálunk mindenkit megvédeni az óriási csalódástól. De az eredmények alakulása végül még sem tudott megvédeni minket egy nagyon fájó végkifejlettől.
Az utolsó fordulóban papíron még az első hely is elérhető volt. A portugálok egy 9–1-es örményveréssel hűtötték le a kedélyeket – előzőleg kissé talán elbízták magukat, magabiztosan vezették a csoportunkat, és két mérkőzéssel korábban, éppen ellenünk, már ünneplésre készültek. De jött a magyarok elleni váratlan döntetlen, majd az írek elleni vereség, nehezen rázódtak vissza a "küzdésbe". Szegény örmények pedig végül belefutottak egy óriási pofonba, amely az előző mérkőzések alakulásából fakadó, kiszakadó játéknak volt köszönhető a portugálok részéről.
A magyar kedélyeket pedig az írek elleni 90+6. percben bekapott harmadik gól tette borongóssá: a döntetlen pótselejtezőt ért volna, a vereség viszont a harmadik helyre taszított.
A vereség utóhatása – mentális és taktikai kilengések
Marco Rossi láthatóan rendkívül nehezen élte meg a vereséget, ahogy természetesen a játékosokat is megviselte az eredmény – és talán annak alakulása is. Kívülről úgy tűnt: a csapat bevonzotta a vereséget. Mintha nem hittek volna benne, hogy meg tudják szerezni azt a bizonyos harmadik gólt, amellyel lezárhatták volna a meccset.
A félelem mozgatta a lábakat: ahelyett, hogy felszabadultan, a portugálok elleni mérkőzéshez hasonló mentalitással futballoztak volna. Egy jól működő védelem ilyenkor megoldja a helyzetet és megtartja az előnyt – csakhogy a válogatott csapatvédekezése nem működött olyan jól, mint a korábbi években. Ez nemcsak az írek elleni hazai meccsen volt így, hanem az egész vb-selejtezősorozat során.
Ez részben annak tudható be, hogy a válogatott már nem a korábbi, reaktív focira épít, hanem próbál stílust váltani. A stílusváltás paradox módon azért vált szükségessé, mert az ötvédős, kontrákra építő játék a nagyobb csapatok ellen bevált, kisebbek ellen viszont nem. Az örmény vagy ír szintű válogatottak ellen a domináns, kreatív játékhoz magas letámadásra, labdabirtoklásra és kezdeményezésre lett volna szükség.
Ehhez képest éppen ellenük nem sikerült magabiztosan megvalósítani ezt az új játékot. Míg a portugálok ellen, mint a szokásos nagy csapat ellen, még így is sikerült meglepetést okozni, az írek ellen két meccsen át is döcögött a játék. A hajrákra pedig rendre előjött valami zsigeri félelem a bekapott góltól: pontatlan előrevágott labdák, megszakadó kapcsolatok, zavarodottság és a konzisztens játék hiánya.
Reaktív futball kontra saját arculat – melyik út a helyes?
Felmerül a kérdés: le kell-e nézni a reaktív futballt? Természetesen nem. A reaktív játékot is lehet magas szinten művelni, és megfelelő játékosokkal kiegészítve szép eredménysort lehet vele összehozni.
Rövid távon igen, de hosszú távon már már nem ez a trend. Nem a „kiscsapat-felfogás” a vágyott irány, hanem a saját játék felvállalása – amit éppen Marco Rossi és stábja próbál felépíteni.
A kérdés az, hogy a magyar futballtradícióhoz jobban illő játékszemlélet milyen mértékben valósítható meg. Van-e hozzá megfelelő játékosállomány? Mennyire kell ezt erőltetni? És mi a fontosabb: az eredmény, vagy az út, ahogyan a csapat odáig eljut?
Ha bízunk abban, hogy hosszú távon sikerül egy kulturáltabb, látványosabb, támadóbb focit megvalósítani – egy olyan futballtradíciót feleleveníteni, amely részben a magyar szellemből, kultúrából, múltból, gondolkodásmódból és nyelvből ered –, akkor elfogadjuk, hogy ezen az úton kell továbbhaladni. És felépíteni egy olyan rendszert, amelytől később sem lesz érdemes elszakadni pusztán az eredmények miatt.
Ha pedig az arányokat sikerül megtalálni, a játékosok is komfortosabban működnek majd ebben a rendszerben.
A legnagyobb kérdés: lesz-e hozzá utánpótlás?
Mindez szép, de felmerül egy kritikus tényező: lesz-e hozzá játékosállomány? Ha az utánpótlásból nem érkezik megfelelő mennyiségű és minőségű játékos, akkor az eredmények sem fognak jönni. Ilyenkor ismét előkerül a bizonytalanság:
edzőt kell-e váltani?
vissza kell-e térni egy mérkőzésről mérkőzésre változó taktikához?
elég-e a kontrákra építeni?
Vagy türelmesnek kell lenni, építkezni – válogatott és klubszinten is –, és végigmenni egy hosszú távú úton?
Mindkét megközelítés valós út. Mindkettőnek lehet kézzelfogható eredménye. A lényeg, hogy ezt őszintén kommunikálni kell – így a szurkoló, a szakma és a média is ehhez igazítja elvárásait.
Rossi a megfelelő ember? Nehéz, de fontos kérdések
Természetesen felmerül a kérdés: Marco Rossi a megfelelő ember erre a folyamatra? Más jobban meg tudta volna oldani? Ő a hibás? Nem tud majd változtatni, nem tudja átvezetni a csapatot az új stílusba?
A válasz nem egyértelmű. Ő az arca az egésznek – siker idején is, és akkor is, amikor becsúszik egy kellemetlen eredmény. De azt is el kell fogadni: egy ilyen átalakítás nem megy egyik évről a másikra. Rengeteg mindent kell átformálni, nemcsak taktikailag, hanem mentálisan is.
Az írek elleni meccsen láttunk mindenből elakadást.
A kérdés az, hogy Marco Rossi tudja-e a választ ezekre a problémákra. Ha igen, akkor nem véletlenül szól a szerződése 2030-ig. Mi pedig várhatjuk, milyen választ kapunk majd a pályán – és ez a válasz hamarosan érkezni fog, az biztos.