A labdatartás önmagában nem elég, Luis Enrique körül elfogyott a levegő

A spanyol válogatott a vártnál előbb búcsúzott a világbajnokságtól, Luis Enriquét menesztette a spanyol szövetség. Milyen okok vezethettek a spanyol válogatott bukásához?

 

A világbajnokság egyik legnagyobb meglepetését a spanyol válogatott nyolcaddöntős kiesése jelentette. Amilyen jól indult számukra a világbajnokság, annyira váratlanul hamar ért véget a Marokkó elleni büntetőpárbaj végén. De összességében az előjeleket figyelve, még sem volt olyan nagy meglepetés a búcsú.

 

Luis Enrique menesztése összességében nem meglepetés azok után, hogy kiesett a spanyol válogatott, hiszen olyan szinten uralta ezt a csapatot az elképzelése, a kommunikációja, amilyet nem sűrűn látni a spanyol válogatott múltjában. Egyszerre volt benne a nagy siker és a nagy bukás lehetősége is a számára, valamint a spanyol válogatott számára is.

Luis Enrique a korábban már bevált modellt alkalmazta: a labdatartás mind felett, a türelem, a hirtelen ritmusváltások majd meghozzák az eredményt.

A Costa Rica elleni 7-0 rögtön az egekbe repítette a csapatot és az elvárásokat is, hiszen a játékosok nem csak uralták a mérkőzést, hanem még eredményesen is játszott a csapat.

A második meccsen a németek ellen is sokáig úgy tűnt, beválik ez a passzolgatós, leegyszerűsítve hívjuk tiki-takára hajazó játék, de amikor sikerült felpörgetnie a német válogatottnak a sebességet, akkor végül döntetlenre mentették a találkozót. Morata góljára, Füllkrug válaszolt.

Az E-csoport igazi drámáját a harmadik kör hozta. A spanyolok úgy álltak a Japán elleni mérkőzéshez is, mint a többihez, passzolgatunk, tartjuk a labdát, megöljük az ellenfél támadását, hiszen labdához sem jut, és majd találunk rést a gólszerzéshez. Ráadásul a 11. percben már Morata révén a vezetést is megszerezték. Viszont a második félidőre egy még inkább lendületes japán válogatott lépett pályára és három perc alatt megfordították az állást. A spanyolok pedig nem tudtak sebességet váltani, nem tudtak igazán élesen játszani. Természetesen az utolsó pillanatban is volt lehetőség a pontszerzésre, de összességében megérdemelt volt a japán győzelem. A spanyol vereség közben a német kiesést jelentette a világbajnokságról. Japán pedig csoportelsőként jutott tovább, hiszen legyőzte a németeket és a spanyolokat is.

A spanyol vereség már mutatta, nincs minden rendben ezzel a válogatottal, és jött a Marokkó elleni nyolcaddöntő, ami megmutatta teljes valójában, mi is hiányzik ebből a válogatottból. Marokkó mindent kiadott magából és védekezett, egy-egy kontrát vezetve még helyzeteik is voltak, míg a spanyoloknak is volt esélye a győzelemre, hiszen kapufáig eljutottak, de gólig már nem. Hiába az 1000 feletti passz, nagyjából 1-2 nagyobb helyzetet jegyezhettünk csak fel velük kapcsolatban. A passzok, az oldalirányú passzok bőven megvoltak, de a mélységi indítások, a ritmusváltások, az egyéni karakterek, a minőségi felelősségvállalás a pályán már nem.

Luis Enrique hitt a megfiatalított csapatában, a játékosok pedig hittek benne. Még a kiesés után sem nagyon lehetett a részükről kritikát hallani, talán a szövetségi kapitány is elégedett volt a látottakkal, kifelé legalábbis nem kritizált senkit. Magára vállalta a felelősséget, hiszen visszakapta azt, amit kért a játékosoktól.

De azt lehetett látni, ezt a válogatottat nem szabad összehasonlítani a Xavi és Iniesta fémjelezte világbajnoki válogatottal. Igen, értjük, a játék megmaradt, a minőség nem volt ugyanaz. Nem is lehet elvárni Pedritől és Gavitól, hogy ilyen fiatalon, ennyire tapasztalatlanul a hátukra vegyék a válogatott játékának irányítását. A keretből hiányoztak a nagy tornákat megjárt azon rutinos játékosok, akik a nehéz pillanatokban lendületet tudtak volna adni a csapatnak. Igaz, ott volt azért Busquets és Jordi Alba, de a posztjukból és a habitusukból tekintve sem alkalmasak erre. Nem volt olyan karakter a keretben, amely igazán képes lett volna változtatni azon a labdatartásos játékon, ami ha éppen nem működik, akkor önmaga karikatúrájára változik. És sokszor látható volt már az utóbbi évtized során, nem minden csapat akar labdát birtokolni, egy spanyol válogatott ellen nem feltétlenül a labdabirtoklás a megfelelő módszer. De annak hatékonyságát meg lehet akadályozni, és ezt a japánok is meg tudták tenni, Marokkó pedig a tökéletesített védekezéssel vette ki az élét az "unalomnak, altatásnak".

Érdekes volt látni, hogy a büntetőpárbaj során mennyire hitehagyottan álltak a spanyol játékosok a labda mögé. Látszott a testbeszédből, a mozgásból is az, ami az egész mérkőzés során. Talán a játékosok sem értették, miért nem működik a jól bevált taktika, hiszen majdnem mindent jól csináltak. Marokkó már-már eksztázisban játszott, és a büntetőpárbajnál is hozták a karakterüket a meghatározó játékosok.

A spanyol válogatottból hiányzott az a típusú játékos, aki képes mérkőzést fordítani. Képes lehet úgy belenyúlni a játékba a pályán, amivel megváltoztatja az egész csapat játékának az arculatát.

A Luis Enrique által túlzottan egy irányba vitt játék felemésztette önmagát, ráadásul olyan játékosokban bízott, akik nincsenek top formában a klubjukban, hiszen nem lehet azt mondani, hogy a Barcelona játékosok éppen csúcs-focit nyújtanának. Hiszen a spanyol bajnokságban ugyan megmutatták mire képesek, de a nemzetközi top-szinthez képest jelenleg még nagy az elmaradás. Ahogy a válogatott szinten is megbicsaklott a spanyol játék.

A kiesés után láthatóan úgy tűnt, Luis Enrique akár nyeregben érzi magát, hiszen úgy beszélt, majd még eldönti a családjával való beszélgetés során, hogy szerződést hosszabbít, marad-e a válogatottnál vagy sem. Végül nem neki kellett döntenie, a szövetség meghozta a döntést, és menesztették. Elismerve minden sikerét, hiszen összességében az előző három tornán a legjobb négyig jutott a spanyol válogatott, viszont az előző világbajnoksághoz képest mutatott játékban nem volt tapasztalható előremutató fejlődés. Ugyan történt fiatalítás, de a játék, a hozzáállás nem változott. Luis Enrique pedig annyira uralta a spanyol válogatottat és a játék arculata annyira hozzá volt köthető, hogy a spanyol szövetség nem okozott meglepetést a döntéssel.

Azt, hogy az U21-es válogatottól érkező Luis de la Fuente mennyire fog tudni belenyúlni a jelenleg kialakult családiasnak mondható keretbe, még a jövő zenéje. Mennyire tud bevonni mérkőzést eldöntő karaktereket a keretbe, mennyire veszi körbe magát olyan emberekkel, akik merik kritizálni a döntéseit, még nem tudni. Azt is meg kell vizsgálni, hogy a jelenlegi spanyol labdarúgás tartogat-e más karaktereket, olyanokat, akik képesek akár egymaguk is mérkőzést dönteni, és nem csak a kollektíva jól üzemelő tagjaiként működni.

A jelenlegi spanyol válogatottnak nincs kiemelkedő sztárja, és ez a spanyol labdarúgás összképét is mutatja. Sztárok, ikonikus karakterek, vagy ezt helyettesítő lángon égő csapat nélkül pedig nehéz megnyerni egy világbajnokságot.

Csak, hogy néhány hiányzó nevet is említsünk, Sergio Ramos még 37 évesen is nagy csalódásként élte meg, hogy kimaradt a válogatott keretből. Ramos jelenleg játékban van a PSG-ben, és még a Real Madrid színeiben is láthattuk, képes akár pontrúgás után egy fejessel mérkőzést eldönteni, képes védőként olyan energiát vinni a csapatába, ami most hiányzott a keretből. De sokan hiányolták Thiago Alcantarát és Iago Aspast is, akik képesek lettek volna a tapasztalatukkal mérkőzés arculatot változtatni.